A blog írásának megkezdése óta tudatosan figyelem az étkezéssel való kapcsolatom. Ennek következményeként már a soron következő legalább 10 bejegyzés témáját is tudom, pedig még csak 1 hét telt el, mióta megírtam a bevezető epizódot. Ez bizony tényleg egy viszony. Olyan, mint egy hullámvasút. Most pedig a laptopom előtt ülök és vitatkoztam magammal: “Hol is kezdjem”?
Választásom elsőként végül a szürke egyik legsötétebb árnyalatára, a függőségre esett, mert bárhogy is nézem ez az egyik legmélyebb állapot, melynek felfedezése maga – hát ne is szépítsük – eléggé sokkolt. Bár személyiségfejlődésünk sajnos nem feltétlenül egy lineáris, egyenesen felfelé ívelő vonalat mutat, bízva abban, hogy saját életmódváltásom filmje “happy enddel” zárul mégsem hagyhatom a végére és őszinte szívből bízom abban, hogy ez a szép utazás végére fényes fehérré változik, vagy halvány szürkére. Legalább.
A függőség és én
A függőség témakörének ismerete nem áll távol tőlem: függő szülők gyermekeként volt alkalmam bőven megtapasztalni ennek ezer arcát. Kisgyermekként rengeteg meg nem értés, düh és tehetetlenség jellemezte ezt az állapotot, hisz annyi mindent vett el tőlem! Az életemben egy folyamatos labilitiás volt jelen, mely sötét árnyékként követett mindenhová. Majd felnőttként – végignézve édesapám harcait – fel- és átértékelődött bennem ez a dolog. Rengeteg év kellett, mire szembenéztem a ténnyel, validáltam és a mélyére mentem annak, mi lehetett függőség(ének) a valódi oka? Vajon tényleg jogosan haragszom rá? A válaszom egy hatalmas IGEN és NEM egyben, hiszen az elszenvedett fájdalmak igazak, a bántás engem ért, viszont a megértés hatalmas feloldozást adott és édesapám egy szempillantás alatt életem egyik hősévé változott.
Emlékeszem még az érzésre, amikor először hallgattam Csemer Boglárka TED-es beszédét (ha meghallgatnád itt eléred: (103) „Nézd meg az anyját, vedd el a lányát!" | Boglárka Csemer | TEDxLibertyBridgeWomen - YouTube), mely édesanyja függőségéről szól, de arról is, hogy hozzátartozóként miken ment keresztül. Abszolút azonosultam minden szavával, de közben pedig nagyon nyugtalan is lettem, mert akkor már sejtettem, itt bizony van még valami más is a tarsolyban, ugyanis a düh és az ítélkezés alatt ott volt egy gondolat, egy érzés, mely bizony az együttérzés volt.
"Na erre nem számítottam."
Csokis croissant 2.0
De vajon miért és honnan jött ez? Mit keres ez most itt és hogy fér ez össze a haragommal? Aztán eszembe jutott mit éreztem akkor, amikor friss anyukaként 6.55-kor szorongva vártam, hogy kinyisson az Aldi, hogy ehessek egyet (vagy legalább négyet) abból az isteni csokis croissantból, amit ott lehet kapni. Majd sorra jött fel egyre több és több emlék: csokis pudigok, sütik és isteni desszertek után érzett sóvárgás, fáradtságból, szomorúságból, jutalmazásból éhségen felül megevett több tál étel. Először ezekre mindig volt magyarázatom: kialvatlanság, kimerültség és így tovább.
A dolog ott bukott el, amikor megírtam 2 számomra tényleg fontos és jelentőségteljes blogbejegyzést az egyik anyukáknak szóló fórumra 2 évvel ezelőtt (a kakaóscsigáról, meg fogadalmaimról), aminek már tétje is volt: hiszen magamon kívül más is elolvasta. Leírtam, kiírtam, felvállaltam, hogy én bizony lefogyok! Hiszen megy ez, mint a karikacsapás! És nagyon jól is hangzott. Az a plusz 20 kg csak úgy felcsusszant, de hát a hatalmas önszeretet, meg a törődés, a csodásan egészséges táplálékok, a mértékletesség és az ehhez hasonló tényleg nemes (ezt most nem cikizésből írom, tényleg nem, mert amúgy hiszek ebben, csak hát nekem nem működött) cselekedetek segítenek. Igen. Biztos. Ha legalább 3 napig be tudtam volna tartani tuti segítettek volna. De nem, nem segített, mert már a második napnál elbuktam és amiről azt hittem, hogy na majd 1-2 hónap alatt lemegy ez, az előtt döbbenten álltam és kerestem a válaszokat: mi a franc ez a „kicseszett mágnes” a kaja iránt? Hogy lehet, hogy az elmém tudatosan tudja, hogy milyen károkat okoz az egészségtelen táplálkozás és a túlevés én pedig egy – mondhatni tudatos és viszonylag (remélem 😊) értelmes 40 éves nő – nem tudok nemet mondani az ételre? Na itt esett le a tantusz! És nem csak az a bizonyos tantusz, hanem a megértés, hogy a függő emberek megítélése sokszor mennyire káros és téves, de biztosan több perspektívát nem vesz figyelembe.
A nagy kérdés
Tudásra szomjas, mindentudó, perfekcionizmusra törekvő énem azonnal felkutatta az interneten fellelhető lehető legtöbb függőségről szóló cikket, el is olvastam és persze rögtön fel is hívtam a hasonló cipőben járó mondhatni ”félpszichológus” barátnőmet is (bocs Moncsi, szeretlek, csak hát ez van tudjuk😊), aki ekkorra már egy két lábon járó lexikon volt a függőség témaköréből, és egy kérdésünk lett a hosszas okfejtések után: ez a téma kognitív szinten vajon megoldható? A tudatosság elég ehhez? Hiszen a függőség kialakulásának annyi oka lehet: kielégítetlen szükségletek, traumák, szenvedés, magány (forrás). Elég egy egész élet ezt a sok okot feltárni, hisz alsó hangon is minimum 10 éve foglalkozom önismerettel és magam fejlesztésével…, akkor miért kopogtatok az Aldi ajtón a csokis croissantért?
A válaszokat kutatom, de ezzel egy időben azt is megértettem, hogy nem biztos, hogy mindent azonnal meg lehet, vagy meg kell oldani. Hiszen sok esetben maga az elfogadás a megoldás, vagy legalábbis az út kezdeti részén mindenképp egy stabil kiinduló alap lehet. Egy olyan belenyugvás, ami semmiképp sem végső állomás, viszont egy mély, megtartó nyugalmat áraszt.
Szalonka
Szerencsére egyre több szakirodalom foglalkozik a témával, csodás szakemberek tényleg hasznos könyvei jelennek meg akik elhivatottan dolgoznak nem csak a segítő eszközökön, de az érintettek megítélésnek javításán is. A közelmúltban pedig egy nagyon érdekes perspektívát kaptam pszichológus segítőmtől (aki szintén egy nagyon kedves, másik Móni). Megismertette velem Szondi Lipót – aki a pszichológia tudományának egy igen kiemelkedő és jeles alakja - elméletét, melyre TED videójában Bogi is rávilágít: tényleg muszáj az örökölt, mintákból és sémákból adódó ösztönként ránk törő érzések irányította kényszer sorsot élni, vagy választhatom – kőkemény, fárasztó, de tudatos munkával felülírva mindezeket- azt a sorsot, amit valóban én szeretnék élni?
"Lehetek szabad?"
A válasz egészen biztosan tapasztalati úton érkezik majd, de mankók az út során igenis LÉTEZNEK! Nem tudom ismered-e a Pixar stúdió elbűvölő Piper nevű kisfilmjét (atyaég, ha nem, kérlek-kérlek nézd meg, tényleg annyira aranyos alkotás, itt megtalálod: piper). A kisfilm főhőse egy nemrég kikelt szalonka fióka, akit a bátorító édesanyja útnak indít, hogy megtapasztalja az életet és önálló legyen. A fióka első, kudarccal végződő próbálkozása eltántorítja attól, hogy újra megkíséreljen önállóan élelmet szerezni a homokos partot nyaldosó tengerből. Aztán egy kis bátorítást követően, félelmeit legyőzve újra nekileselkedik és sikerrel jár. Ez a mindössze néhány perces film megmutatja, hogy amikor elsőre valamiben kudarcot vallunk, akkor tulajdonképpen nem elbukunk, hanem próbálkozunk.
Újra és újra és újra és újra és újra. Ha tehát próbálkozásként, nem pedig végleges ítéletként tekintünk a bukásainkra, akkor azok új nézőpontot adhatnak, amelyek adott esetben még nagyobb lendülettel repíthetnek minket a céljaink felé és ezeknek a próbálkozásoknak a tapasztalataival felvértezve még messzebbre juthatunk. Még annál is messzebb, mintha elsőre sikerült volna.
Szóval minden alkalommal, amikor a csokis croissant a számba repülne, én igyekszem majd behúzni a fejem, mint az a kismadár a filmben, nagy levegőt veszek és behúzódok a víz alá, míg a sóvárgás hullámai visszahúzódnak. Amikor pedig elcsendesedtek, az önbecsülés apró falatait elfogyasztom pont úgy, ahogy a kismadár ezt a rák barátjával teszi (Moncsi remélem magadra ismertél😊) bízva abban, hogy egy nap majd támogatni tudom ezzel mindazokat, akiket még elnyelnek a habok.
"Változtatok, legalább ma biztosan. Csak ma biztosan."