2. egyensúly

Életmódváltásom első néhány napja mondhatni nagyon könnyedén telt (megint, mint ahogy ilyenkor ez mindig lenni szokott). Elővettem az összes ajurvédikus, vegán, meg mindenmentes szakirodalmat, kinéztem a jobbnál jobb recepteket, bevásárlólistát, heti tematikát, tervezést írtam (sőt még a tervezést is megterveztem) és annyira fényesre takarítottam a konyhát, amennyire csak tudtam. Néhány nap után még a kinőtt L-es farmerem is elővettem nagy lelkesedésemben, gondolva, hogy 4 nap alatt biztos lefogytam legalább 10 kg-t és tuti beleférek. Hát nem. Csak mondom (nem is értem mégis mit gondoltam).

Lelkesen fotóztam Adrinak az ételeket, tényleg mindenre odafigyeltem, szépen megterítettem és még nagy napi sétát is beiktattam, hogy a rendszeres testmozgásra is fókuszáljak, amit rég nem tettem. Szerencsésnek érzem magam, mivel erdő mellett élünk, így nagyon kézenfekvő, hogy minden nap egy nagyot sétálok az erdőben, ahol találtam egy padot. Egy pici, pudvás padot, amit belepett a moha és olyan szívmelengető volt ránézni, hogy rögtön éreztem a hívást: ez az ÉN padom! Ahogy leültem rá először és néztem a fákat elképzeltem, hogy ez lesz az én lelki randihelyem, ahol találkozom minden nap önmagammal és megfogadtam, hogy minden alkalommal itt hagyom a terheimet is. Búcsúzáskor egy szívet is karcoltam a padra és minden alkalommal amikor ezt a padot meglátom a szívet megérintve „becsekkolok” a találkozáshoz. Csodás érzés (volt, sajnos). Csodálatos amúgy még mindig, csak hát jöttek a hétköznapok. A hullámok. Az érzelmi hullámok, az élet történései, melyek hamar próbára tették az én jól felépített hibátlannak tűnő rendszerem.

A házibulis pizza

Emlékszem egy bejegyzésre az instán, ahol egy jól ismert közszereplő anyuka kirakott egy nagyon ínycsiklandó vajas kiflit és a poszt alá azt írta, hogy inkább nem harap bele, mert onnantól akkor azt már mindig megengedi magának és ezt nem szeretné, mert hát akkor bizony lőttek a céljainak és felfalná az egészet. Mit tesz, aki nem okul mások tanításaiból? Beleharap. Így a saját kárán tanulja meg. Én pont így jártam.

Életmódváltó hetem első hétvégéjén áthívtak minket a barátaink egy buliba, ahova én nagy gondossággal „vegánmindenmentesultraegészséges” kókuszgolyót készítettem legalább akkora büszkeséggel, mondván, hogy én majd nagyon reziliensen csak abból fogok falatozni. Komoly elhatározásom egészen a bejárati ajtóig tartott, ahol barátaink ajtót nyitottak és egy jót röhögtek: „Ezt komolyan gondoltad Dius?” felkiáltással. És igen, én tényleg nagyon komolyan gondoltam, csak hát ittam egy pohár pezsgőt, majd még egyet és aztán még egyet és az a pizza (először csakis egy falat, majd nyilván az egész) lecsúszott. Ennek ellenére sem aznap, sem másnap nem éreztem rosszul magam, még Adrinak is bevallottam, de tényleg semmi bűntudatot nem éreztem. Igen ám, de onnantól, már más egyéb apró kihágást is megengedtem magamnak. Először csak egy kis falattal, majd szép lassan egy kistányérral és egy hét után pont ott találtam magam, ahonnan elindultam. Pont ugyanott. Enerváltan, csalódottan, szomorúan, megerősítve magam függőségemben, és ez nem volt jó.

Bűntudat

Csalódottságom ellenére igyekeztem végre igazán először nagyon tudatos maradni és a bűntudatot csak megfigyelni és tovább engedni.  Elhatároztam, hogy végig gondolom, hogy a házibulis eseten kívül mik voltak azok a pillanatok, amikor korábban a tudatosságot elengedtem. A válasz nagyon egyértelmű volt: minden alkalommal, amikor valami olyan dolog történt, ami érzelmileg kibillentett és elvesztettem az egyensúlyom. Az, hogy ezt viszont már “kívülről” tudtam szemlélni, felhívta a figyelmem arra, hogy egy függőnek nem így kell nekiugrania az életmódváltásnak. Egészen más megközelítésre van szükségem:

elsietett tervek helyett megértés, érzelmi kapaszkodók és tűpontos, apró pici szokás változtatások szükségesek nagy álmok helyett.

És még valami: egyensúly. Ennek kialakításához pedig eszközök kellenek.

Perfekcionisták kézikönyve

Lássuk be, hogy a nehéz helyzetek kezelésére egyelőre az étkezésen kívül nincs eszközöm. De akkor vajon mi hozhatja el nekem a várva várt egyensúlyt, ami a kibillenésekben helyrehoz?  Ezen dilemmám közepén a véletlenek úgy hozták, hogy rábukkantam egy igen érdekes cikkre a WMN oldalán (nagyon érdekes, olvasd el mindenképp) ahol a szerző a Perfekcionisták c. könyv összefoglalóját bontja ki. És itt, ezen a ponton, épp, amikor nagyon rágódtam megragadott egy rész a cikkből, ahol a szerző a könyv írójától idéz: „A praxisomban a nők állandóan úgy számolnak be arról, hogy nem sikerült elérniük az egyensúlyt, mintha rajtuk kívül mindenki más rájött volna a titokra. Nekik adott válaszom nem úgy szól, hogy ne izguljon, mindannyian nehezen találjuk meg, mint inkább: ne izguljon, egyensúly nem létezik” – írja a szerző, ezzel nemcsak a perfekcionizmusra, de talán a modern társadalom egyik csapdájára is felhívva a figyelmet. Az illúzióra: hogyha még csak ezt vagy azt megcsináljuk így vagy úgy, akkor onnantól fogva majd minden tökéletes lesz.

Ekkor az élet viszont nem más, mint egy állandó várakozás a tökéletes jövőre.

Mi viszont a jelenben élünk. Itt és most.

Líz

A fenti mondatok olyan feloldozó hatással voltak rám, teljesen felszabadultam a tökéletlenség tökéletességétől, hiszen én pont mindig valahova épp igyekszem, ami sosem a mostban van, hanem a jövőben. Viszont azzal, amit az egyensúlyról gondol a szerző nem egészen értettem egyet. Egyensúlynak biztosan léteznie kell, hiszen minden abba az irányba törekszik, még lakóhelyünk a Föld is oda igyekszik és egykor nekem is volt, csak elvesztettem az élet viharaiban. Most pedig már nem biztos, hogy pont úgy és ott van, ahogy és ahol eddig hittem.

Mert az egyensúly valójában lehetséges, hogy nem tökéletes. 

Aztán eszembe jutott egy jelenet, az Eat, Pray, Love című filmből, ami biztos mindenkinek megvan, de mégis jó néha felidézni. Amikor Líz búcsúzni készült Balitól Ketut megkérdezi Lízt, hogy miért hagyta el Felipe-t, akit annyira szeret és válaszul ennyit mondott: „Mert elvesztettem az egyensúlyom!” A válasz pedig az alábbi volt:

„Liss, az életben az egyensúly az, hogy újra és újra elveszted az egyensúlyod”.

Ez a mondat pedig mindent helyre tett bennem. Hiszen az az idilli, nagyon áhított egyensúly nem tud létrejönni, akárhányszor fényesítem ki a konyhám és rakom helyre a bevásárló listám, a hullámok és az árnyékrészeink elfogadása nélkül. A bűntudat és a megbotlás is részesei lehetnek az egésznek. Az egyensúly az pedig egyensúly, ami hullámzó és tökéletlen is lehet. Ha nem így lenne, akkor az ő neve nem egyensúly, hanem tökéletesség lenne. Mint ahogy én magam sem JLo, hanem Dia vagyok (mondjuk azért nem lenne rossz). Más traumákkal, más eszközökkel, másként, mint mások. Így számomra a fontos a változási folyamatomban az lett, hogy az egyensúlyra legalább törekszem és a tökéletlensége miatt végre nem elérhetetlen. Nap, mint nap, újra és újra. Mert a szándékom ott van, az eszközöket pedig a lelki folyamatokban keresem.

Ez a törekvés a korábbi feladáshoz és önsajnálatban vergődéshez képest pedig határozottan előrelépés, hiszen ez már az én értékem.

Törekvésem első lépéseként pedig fel is kerestem Adri recepttárában a pizza egy egészségesebb elkészítési módját (itt eléred), hogy a következő házibulira, már valódi eszközöm is legyen. 

Szeretettel: Dia