Receptek Keresése
Utolsó írásom után azt éreztem, hogy neked, aki egyáltalán nem
ismeri a múltam némi magyarázatra szorulok, hogy teljesebben lásd a történetem,
hiszen többször hivatkoztam rá, így tényleg elengedhetetlen a megértéshez. Első
három írásomban lendületet vettem, aztán ugyebár a házibulis pizza kifogott
rajtam, most pedig a monitor mellett épp egy somlói galuskával ülök. Szóval azt
hiszem kijelenthetjük, hogy nem értem el tartós sikereket. Miközben próbálom megosztani veled, rájövök, hogy azért nem megy, mert valójában
nagyon nehéz igazán őszintének lenni. Legalábbis nekem biztosan. Pedig amúgy ez
olyan alap, nem? Valódi érték, amikor a gondolataid, a szavaid és a tetteid
teljes összhangban és egyezőségben vannak egymással. Olyan egyszerű. De mégsem
az. Ülök, bámulok magam elé, elakadok és próbálom megfejteni, hogy miért van
mindez. Őszintén.
Zara
Az őszinteség groteszk és fanyar arca egy héttel ezelőtt jött üvöltően velem szembe, felhívni magára a figyelmet, hogy ez már valóban kikerülhetetlen tényezővé váljon a továbblépéshez. Sőt! Nemhogy a továbblépéshez, de azt hiszem ennek kellene a kezdetek előtti -1. lépésnek lennie. Szóval: 6 éves kislányommal Szofival „csajos napot” tartottunk és elmentünk egy butikba bevásárolni. Könnyed voltam és önfeledt: válogattuk a szebbnél szebb ruhákat és én felpróbáltam egy kabátot (csak egy kabátot, nem egy feszülős ruhát, csak mondom) és megkérdeztem őt, egy laza mondattal: „Mit gondolsz, hogy nézek ki ebben a kabátban, szerinted jól áll?” Válasz:
„Hát anya, jó, de azért elég kövér vagy benne!”
Fél perc csend, nagylevegő. Azt a mindenit! A tekintetem szerintem villámokat szórt. Szegénykém erre nagyon ijedten rám nézett és azt mondta gyorsan: „Jaj anya ne haragudj, nem akartalak megbántani, de hát hisz ezt te is tudod magadról. Tudod, nem? Ugye tudod?”.
Persze. Igen. Nyilván. Tudom. Sejtettem eddig is,
mivel folyton olyan méretű ruhákat viszek a próbafülkébe, melyek a bokámig sem
jönnek fel, szóval gondolom, hogy a realitás érzékelésemben zavar keletkezett,
de valahogy mégsem igazán esett le eddig. Tudom, hogy hihetetlen, de komolyan. Most viszont igen, hiszen ezt már a
kislányom is látja! A tényekkel
természetesen tisztában vagyok, de a szívem mélyének egy kis zuga ezt mégsem
engedte befogadni, mint ahogy egyéb más dolgokat sem. Lehasítottam több mindent
a valóságból, hogy ne fájjon. Elviselhetőbb volt hazudni magamnak. Ez az
apróság volt pedig az első mozzanat, ami akaratlanul is elindította bennem a
lavinát: miért nem vagyok őszinte magamhoz az élet több területén sem? És meddig tudom ezt tenni magammal?
Semmi
Korábbi bejegyzéseimben írtam arról, hogy mekkora felismerés volt
az ételfüggőségem és arról is, hogy bár tartós sikert ennek kezelésében még nem
értem el, de értékként tekintek arra, hogy legalább törekszem rá és nem
dagonyázok tovább a pocsolyában. Hosszú évek óta igyekszem feltárni azokat az
áldozati, megmentői mintákat, melyek működése által képtelen voltam elmozdulni
bizonyos helyzetekből. Sok mindent feldolgoztam és 10 éve szinte minden egyes
nap minden szabad percében csak analizálok, terápiázok, önfejlesztek,
podcastokat hallgatok és könyveket olvasok, jegyzetelek, hipnózisban feloldok
és leoldok, energia kezelek, vizualizálok, elengedek és nem engedek, okfejtek és
megfejtek, feldolgozok de „egyetlen kilót sem ledolgozok”. Csak hízok és hízok.
Terápia ide, vagy oda.
Csak eszek. És valójában miért?
Nyilván ennek több oka van, amire részletesen kitérek majd, de többek között az mindenképp, hogy egyszerűbb evéssel elcsitítani mindazt, ami őszinteségért kiált. Emiatt pedig a gyakorlatban így SEMMI változás nem tud történni! Semmi.
Maszkok
Azt, hogy ezt miért voltam képtelen eddig megtenni a
gyerekkoromban leledzik: az őszinteség sem egyéni, sem tágabb családi szinten
nem volt megengedett abban a közegben ahonnan jövök, mindig jól és illedelmesen
kellett viselkedni, ahol el lehetett hazudni óriás méretű traumákat a szégyen
és a konfrontálódás elkerülése miatt (nem baj, hogy azt majd a bántalmazott
viseli „ugyebár”) és az őszinteség abban nyilvánult meg, hogy mindig
mindenkiről őszinte véleményt alkotott családom egy része egymás háta mögött,
minden lojalitást és a valódi el- és befogadást nélkülözve. Mondhatni ez a szeretetlenség egyik magas foka. Ezekkel az "értékekkel" találkoztam kisgyerekként, ahol nem volt alkalmam kapcsolódni a valódi érzéseimhez,
mert akkor nem voltam szerethető. Sem jó. Sem elég, csak leginkább kritizálható. Nem sikerült megtanulni kiállni magamért,
vagy őszintén felvállalni az érzelmeimet.
Még azt is ügyesen megtanultam, hogy miként tudom a legprecízebb maszkot megalkotni, ami mögé bújva talán majd elfogadható leszek. Végre.
Teszem hozzá ebben a közegben sok más túlélési eszközöm amúgy nem
is volt. Utólag visszanézve életem sok jelentős eseménye ebből az érzelemből
táplálkozott és körülnézve a generációmban, sajnos nem vagyok egyedi eset. Van
azonban egy hatalmas isteni szerencse: az intuíció fénylő szikrája igazán sosem
veszett el belőlem. Csak a megfelelési kényszer tengerében elkopott a fénye, szinte
alig volt látható és ha szembe is találtam magam vele megijedve a valóságtól
azonnal elfordítottam a fejem, nehogy veszélybe kerüljön szerethetőségem.
Viszont ez a pici szikra minden kritikus pillanatban valahogy tovább lendített.
Lángja pedig egyre erősebben ég, miközben beazonosítom, hogy ez a láng nem más,
mint az őszinteség. Az igazság. Azaz ÉN vagyok.
Mi a baj?
Nos, akkor most őszintén! Én már nem szeretnék több fel- és leoldást, analizálást,
csak tükörbe szeretnék nézni és őszintének lenni. Mi a baj? Mi a valódi baj
amiért folyton eszek? Csak úgy csupaszon. Csak magamnak bevallva. Mi? Miért
eszek folyton? A válasz hamar érkezett, nem kellett 3 másodperc sem és
belém nyilalt, átsuhant, majd gyorsan magamra is hagyott.
Mert boldogtalan vagyok.
Boldogtalan, mert életem választásainak nagy része szeretetvágyból
és megfelelési kényszerből nem tudott őszinte lenni. A jó szándék megvolt, csak
hát nem tudott mindig igaz lenni. A napom számottevő része mások igényeinek
kielégítésével telik, valódi szükségleteim felvállalása nélkül. Miért? Mert
akkor talán elfogadható és szerethető vagyok. Miközben lelkem a túlélési vágy
miatt egyre éhesebb lett és egyszerűbb volt enni adni neki, mint meghallgatni.
Cselekedni pedig végképp, no de erről majd még tényleg mesélek.
Ellopott gyermekkor
Pont a mai napon, mielőtt leültem írni rábukkantam egy nagyon
érdekes írásra a WMN oldalán, ami Bibók Bea szexuálpszichológus új könyvét
elemzi, melynek címe: Ellopott gyermekkor. A cikk kiválóan
összefoglalja és szóról-szóra kifejezi mindazt, ami van.
Azt, hogy parentifikált gyermekként esélyem sem volt felismerni és felvállalni a saját szükségleteimet, sőt egyenlő volt a lehetetlennel, hiszen minden pillanatban épp valakinek a boldoggá tételén fáradoztam.
A dolog ott lett nagyon ismerős, amikor a cikk olvasása után felsejlett egy olyan kb. 20 éves korom béli esemény, ahol egy szertartáson jártam és áldást kérhettem egy dologra a szertartás vezetőtől az életemet illetően. Én pedig mit tettem? Elkezdtem imádkozni anyukámért és apukámért, mormogva és kérlelve, hogy csak ők jól legyenek, mert ha ők jól vannak akkor köszi, nekem már tényleg egy porszemnyi igényem sincs, komolyan, csak ennyit kérek. Ha ők jól vannak én jól vagyok. Az áldást adó szertartást vezető rám nézett és csak ennyit mondott: „De most rólad van szó!” „Rólam?” Kérdeztem én. „De hát az nem számít” mondtam neki félszegen.
Az időt visszapörgetni nem tudom. A megtörtént dolgokat meg nem történté
nem tudom tenni, az elfogyasztott sok adag érzelmi hiányállapotból megevett
ételt visszaadni nem tudom, de egy dolgot biztosan tenni tudok: mostantól
legalább magamhoz őszintének lenni. Mert tényleg ez a minimum. A kezdőszint,
amit magunknak adhatunk.
Most pedig írásom végeztével - az egyedi hangvételű, szókimondó önismereti podcast készítő - Bihari Viki egyik videójában többször elhangzott mondatával búcsúzok:
„Sziasztok, akkor én most elmentem „kéremszépen” boldognak lenni!”
Dia
P.s.: és a somló galuskát megenni.
